"Szeresd önmagad, bár én nem tudom, hogyan kell..." Amikor mást mondok, mint amit üzenek

Valószínűleg sokaknak ismerős az az értetlen felismerés, hogy miért nincs önbizalma a gyerekünknek, miközben mi folyamatosan próbáljuk erősíteni őt? Miért nem áll ki magáért, miközben jól megfogalmazott üzenetekkel bocsátjuk útra, hogy hogyan próbáljon egy-egy helyzetet kezelni? Miért olyan kritikus másokkal, miközben az elfogadásra próbáljuk nevelni?

Az én fejemben ezek a "mást mondok, mint amit üzenek" tipikus példái.

Lépjünk vissza egy pillanatra és gondoljuk végig, hogy hogyan is sajátítja el a gyerekünk a társas élethez szükséges készségeket vagy hogyan tanulja meg, hogy milyen helyet foglaljon/foglalhat el az világban. Persze nyilvánvaló, hogy van egy alapvető készlet, amelyet születésétől fogva mindenki magában hordoz, és amit akár nevezhetünk temperamentumnak vagy genetikának, de emellett a "hogyanok" leginkább családi körben telítődnek meg tartalommal. Ezt a folyamatot nevezzük szakmai nyelven szocializációnak, laikusan fogalmazva pedig azt jelenti, hogy az otthoni minták által így ivódik bele a gyerekbe, hogy a világban hol a helye, mihez van joga és mi számít értéknek egy emberben.

Amikor a gyereknevelésről szóló könyveket, cikkeket (mint ez;) olvassuk, kiszűrjük magunknak azokat az üzeneteket, amikkel elvi szinten egyet tudunk érteni, és igyekszünk ezeket beforgatni a mindennapokba. "Biztasd a gyerekedet", "Támogasd az új tevékenységekben", "Vállald fel, hogy te sem vagy hibátlan", "Nem csak a tökéletes az elfogadható". Aztán a legjobb szándék ellenére azt látjuk, hogy ez mégsem működik, és a legtöbb esetben azért, mert amit a saját viselkedésünkkel üzenünk, az tökéletes ellentétben áll azzal, amit mondunk és a gyerek a szocializáció által ezeket az üzeneteket szívja küszöb alatt, önkéntelenül magába.

Ezért kezdődik ott a gyerekkel való foglalkozás azzal, hogy önmagunkkal is foglalkozni kell. Foglalkozni kell azzal, ha adott esetben kisebbségi érzésem van a világban, és mindig úgy gondolom, hogy nekem kell alárendelnem az igényeimet, mert akkor a gyerekemnek is ezt az üzenetet adom tovább. Foglalkozni azzal, hogy a gyerekemnek a sokszínűség elfogadását hirdetem, miközben úton-útfélen kritizálok másokat, és utána csodálkozom rajta, hogy a gyerekem is ugyanezt teszi. Foglalkozni azzal, hogy a bíztatásom ellenére sem elégszik meg magával sosem, de otthon rajtam is azt látja, hogy csak a 200% a megfelelő. Egyszóval foglalkozni azzal, hogy miért nem szereti magát, annak ellenére, hogy folyton azon vagyok, hogy visszatükrözzem az értékeit, csak éppen azt felejtem el, hogy ő is azt látja, hogy én sem szeretem magamat.

A világ, a szerepek, és a jogok gyerek melletti újbóli felfedezése és megélése lehet egy tanulással teli, gyógyító folyamat is. Ahogy gyerekünket tanítjuk önelfogadásra, úgy magunknak is adhatunk időt, hogy elsajátítsuk ezeket a készségeket. Ehhez persze idő, türelem és önmagunk ismerete is szükséges. Annak megértése, hogy egy-egy dolog miért úgy játszódik le bennünk, ahogy... Ebben egyrészt segíthetnek önismereti módszerek, de segíthet az is, ha új tevékenységekbe kezdünk, ahol élesebben kirajzolódnak az alapvető működési mechanizmusaink, és így pontosan tudni fogjuk, hogy mi az, amivel dolgunk van ahhoz, hogy a gyerekünknek olyan üzeneteket adhassunk át, amik hitelesek legbelső önmagunkkal.

Frank-Bozóki Eszter