Mit jelent a személyiség zavara?

A személyiségzavarok tárgyalásához első lépésként meg kell értenünk, hogy mit is jelent maga a személyiség. Fordulhatunk a hivatalosan megfogalmazott definícióhoz, de átgondolhatjuk magunk is, hogy mit is rejthet magában a fogalom. Személyiségre gondolva érezzük, hogy valamiféle belső tartalomról, valamilyen eszköztárról van szó, ami ugyan mutat egyéni különbségeket, de van egy váz, ami általánosságban jellemző az emberekre, és amely azt a célt szolgálja, hogy minél jobban tudjunk alkalmazkodni a környezethez, amely körülvesz bennünket.

A személyiség leírására rengeteg definíció született, és ezekben közös jellemző, hogy a személyiséget mindegyik viselkedésbeli és lelki jellemzők dinamikus összességének tekinti. Ezek az összetevők teszik az embert a világban egyedivé, meghatározzák, hogy hogyan gondolkodik, érez és viselkedik, és miként alkalmazkodik a világ kihívásaihoz.

A környezet sokfélesége, válaszkészségének mértéke, érzékenysége és toleranciája különböző mértékben engedi az egyén belső erőforrásait kibontakozni, eltérő gátakat emel, és különböző tulajdonságokat bíztat. Jó esetben ezek a fékező és stimuláló erők az egyén javát szolgálják és segítik kibontakoztatni a benne rejlő képességeket úgy, hogy közben a végeredmény a környezet számára is elfogadható.

Az eddigi felvezetésből talán kezdjük sejteni, hogy mit is jelenthet, ha valakinek a személyisége zavart szenved.

Bár a pszichológia sokak számára egyfajta megfoghatatlan halmazként jelenik meg, valójában a pszichológia tudománya nagyon egzakt, empirikus bizonyítékokon és statisztikai összefüggéseken alapuló tudomány. Ez azt jelenti, hogy normalitás annak számít, ami az emberek nagy többségét jellemzi, míg azt tekintjük patológiának, ami az átlagtól jelentős eltérést mutat. A környezet, a kultúra és a társadalom a tömeg igényeihez és jellemzőihez igazodik. Azok, akiknek belső jellemzői nem illeszkednek a környezethez, kisebb-nagyobb zavart élnek meg, vagy ha ők nem is, de a környezet mindenképp bizarrnak észleli működésüket.

Így levezetve eljutunk a személyiségzavar fogalmához, amely a személyiség viselkedésben és érzelemkifejezésben megnyilvánuló olyan tartós és kóros megnyilvánulása, amely nagyban eltér az ember működésére vonatkozó társadalmi és kulturális elvárásoktól. Itt természetesen nem időleges viselkedésbeli változásokról van szó, hanem olyan eltérésekről, amelyek hosszasan vagy akár egész életen át fennállnak. Ezeket a működésmódokat azért nevezzük eltérésnek, ahogy korábban is említettem, mert abból fakadnak, hogy az átlagos viselkedéstől nagyban különböznek, és mind az egyén, mind a környezet számára szenvedéssel jár(hat)nak.

A személyiségzavarok hátterében számos tényező állhat: ilyen lehet a családban jelen levő diszfunkcionális működés, gyerekkori traumák, elhanyagolás és bántalmazás, szexuális abúzus, de szerepet játszanak a biológiai és genetikai tényezők is.

Ezek a patológiás mintázatok jellemzően kora gyermekkorban alakulnak ki és rugalmatlanná teszik a viselkedést. Ez a rugalmatlanság nem csupán idővel nem igazán javul, hanem a flexibilitás hiánya jellemző a különböző élethelyzetekben is. Ez nagyban betudható annak, hogy az egyénnek nincs belátása arról, hogy működése furcsaságot mutat vagyis viselkedése egoszintonnak hat. Az egoszintonitás fogalma azt takarja, hogy adott viselkedés, érzés vagy érték összhangban van az ego igényeivel és céljaival, konzisztensek tűnik az egyén önmagáról alkotott ideáljával.

Különösen megnehezíti a belátást, hogy bizonyos szinten ezek a működésmódok nem tekinthetők patológiásnak. Mindennapi helyzetben könnyen lehetnek a pszichésen legegészségesebbnek is környezetével kapcsolatban paranoid gondolatai, mint ahogy manapság nem szokatlan egyesekben nárcisztikus tendenciákat felfedezni a közösségi média világában.

Ahhoz, hogy valaki világosan felmérje saját diszfunkcionális működését az kell, hogy jelentős szenvedést okozzon számára, sokszor szembesüljön azzal, hogy viselkedése nem kompatibilis a környezettel és kellően kritikusan tudjon önmagához viszonyulni. Nem ritka ugyanakkor a betegségbelátás teljes hiánya vagy a helyzet lényegesen kevésbé súlyosnak ítélése, hiszen a kívülről patológiásnak tűnő viselkedés a benne élő számára akár énje integráns részét képezheti. A probléma abban áll, hogy a környezet elvárásai viszont nem állnak összhangban azokkal a viselkedésekkel, amelyeket az egyén harmonikusnak érzékel, így ahhoz, hogy valamilyen módon mégis alkalmazkodni tudjon, olyan megküzdési módokat alakít ki, amelyek a környezet számára sok esetben furcsának hatnak, ami végül az érintettnek is extrém mértékű szorongással és diszkomfort érzéssel járhat.

A személyiségzavart, bár lehetnek korai jelei, általában serdülőkorban, fiatal felnőttkorban diagnosztizálják. Manapság sok esetben sajnos némileg bulváros felhanggal jelennek meg cikkek a témában, különösen a nárcisztikus személyiségzavarral kapcsolatban. Nagyon fontos leszögezni, hogy olyan pszichiátriai zavarokról van szó, amelyek rengeteg szenvedéssel járnak és jelentősen roncsolják az érintettek életminőségét.

Frank-Bozóki Eszter

kulcsszavak: személyiségzavar, családterápia, párterápia