"Jobbnak kéne lenne" - a romboló kellezés

A minap egy barátommal beszélgettünk az anyaként átélt érzéseiről, bűntudatáról amiatt, hogy úgy érzi, nem felel meg a szülői szerepnek, amit korábban elképzelt. Hát igen, a szülőség különösen termékeny talaj a bűntudat és a hipererős felettes-én térhódítására, de az életünk teletűzdelése életteret szűkítő KELL-ekkel sok ember gondolkodásában általánosan megjelenő séma. Judit példája jól mutatja, hogy mire gondolok:"

Az egész már a terhesség alatt elindult. Egyszerűen nem azt éreztem, amit korábban hallottam a várandósságról. Egyáltalán nem jött a rózsaszín felhőés az önfeledt időszak. Mindenem fájt, nem kaptam levegőt és állandóan hányingerem volt. Emellett pedig folytonos bűntudatom volt, mert azt gondoltam, hogy nem ilyen szörnyen kellene éreznem magam... Miután a fiam megszületett még tovább fokozódott az érzés. Tudtam, hogy meg kellene értenem a nagyobb gyerekemet, mégis idegesített, hogy piszkálja a kicsit. Nem beszélve arról, hogy a szoptatásról is azt gondoltam, hogy jó érzés kellene, hogy legyen, miközben nekem pokolian fájt. És ezután jött a biokaját kellene, az eldobható pelust kellene, a hordozni kellene, és egy év után úgy éreztem, hogy kész harcot vívok a kellekkel és már halálosan unom. (Judit, 33)"

Azokat a kényszerítő erejű gondolatokat, amelyeknek nincsen valós alapja, mégis teljes gőzzel tolnak minket az alacsony önértékelés és negatív érzések felé, kognitív torzításoknak nevezzük. Kognitív torzítás sokféle lehet, és egyik nagy csoportja a "kell" és "kellene gondolatok." Ezek az automatikusan megjelenő gondolatok pont attól tartalmaznak torzítást, mert nem egy valós, tényleges elvárást tükröznek, amit egy külső erő állít felénk, hanem elménk alkotja meg a kényszert, ami aztán nyomasztóan lebeg a fejünk felett.

Azt hiszem, hogy legtöbbünknek nem ismeretlen ez az érzés, hogy úgy érezzük, nem felelünk meg az általános mércének, máshogy kellene csinálnunk, éreznünk, mint ahogyan tesszük. A vélt vagy valós etalonokat egyrészt a társadalom, a normák nyomják ránk, de a családunknak is meg lehetnek a maga örökített szabályai, amelyektől akkor is nehezen szabadulunk, ha egyébként racionálisan fel tudjuk ismerni, hogy nem feltétlenül a mi érdekünket szolgálják.

"33 évesen, amikor már 10 éve építész tervezőként dolgoztam, valahogy ott motoszkált bennem az érzés, hogy nem vagyok a helyemen. Jó voltam abban, amit csinálok, de sosem voltam kiemelkedő. Mintha mindig csak kapargattam volna a felszínt, de mélyebbre nem tudtam jutni. Nem tudtam szárnyalni, mindig csak szabályok szerint működtem. Aztán egyik nap úgy éreztem, hogy az nem lehet, hogy ennyiről szól az élet! Nem lehet, hogy 40 évig így fogok élni, dolgozni, úgy, hogy már most ki vagyok ürülve. Váltottam, jelentkeztem az orvosira, ami már kamaszkoromtól nagy álmom volt. Korábban úgy gondoltam, hogy nem vagyok elég okos és szorgalmas, hogy el tudjak végezni egy ilyen egyetemet, de úgy döntöttem, hogy tovább nem kötök kompromisszumot. Hát ekkor indult el a lavina: neked nem egyetemre kellene már járnod, hanem már rég család kellene! Már menedzsernek kéne lenned! Már jól kellene keresned! Nem úgy van az! Az embernek fegyelmezetten kell viselkednie! Ennyi idősen már nem az álmokon kellene agyalni! Borzasztóan lehangoló volt, de nem hagytam magam. Ma 50 évesen tudom, hogy az élet engem igazolt, de nehéz volt megszadabulni a "kell"-ektől. (Péter, 50)"

A fenti két példa jól mutatja, hogy milyen romboló lehet, ha önmagunkat folyamatosan egy vélt ideálhoz, ideális viselkedéshez hasonlítjuk. Jól belátható, hogy ha nem sikerül túllépnünk ezeken, ahogyan Péternek sikerült, akkor önbizalmunk szép lassan leépül, és egyre nagyobb lesz a távolság a valós és vélt énünk között. Az állandó szembesülés azzal, hogy a teljesítményünk, a viselkedésünk vagy az érzéseink adott helyzetben nem megfelelők rendkívül romboló hatással lehetnek az önértékelésre és végső soron a személyiségre. Nem véletlen, hogy depressziósoknál gyakori az ilyen romboló típusú gondolkodási minta.

A "kellezés" másik nehézsége, hogy minden amit meg KELL csinálni egyfajta autoritást sugall, az autoritás pedig egyrészt ellenállást válthat ki, másrészt viszont alárendelt szerepbe is kényszerít. Ha az élet csupa kényszerekből áll, amelyek egyébként nem automatikus késztetések, akkor egy idő után olyan érzése támad az embernek, mintha semmi sem szabad vágyaiból és akaratából fakadna, mintha csapdában lenne a saját életében. Természetesen nincs olyan élet, amelyben ne lennének kötelességek, amelyeket valóban meg kell csinálni, de próbáljuk meg kiszűrni, hogy a kényszerítő erővel felénk tornyosuló feladatokat ki várja el tőlünk valójában: mi vagy a környezet?

Ami pedig az érzéseket illeti, azt gondolom, hogy ez az a terület, ahol nincs olyan, hogy kell. Olyan létezhet, hogy egy érzés számunkra nehéz és kényelmetlen, és akkor ezzel mindenképp érdemes foglalkozni, hogy megismerjük, miből fakad, de semmiképp sem szabad önmagunkat büntetni és ostorozni amiatt, hogy nem helyénvaló, ami éppen bennünk játszódik. Könnyen lehet, hogy az éppen átélt élethelyzetünk behív egy másik korábbi szituációt, amihez egy nehezebb érzés tartozik, és ilyenkor mindenképp érdemes a mélyére nézni, hogy mi is a valódi forrása és tartalma a nehezen megélhető érzelmeknek.

Legyünk önmagunkkal türelmesek és elnézőek.

Frank-Bozóki Eszter