Az önismeret kellékei

Mindannyiunk személyisége több forrásból táplálkozik. Vannak részeink, melyeket majdhogynem kezdetek óta hordozunk magunkkal, míg más összetevők időről-időre épülnek bele ÉN-ünk összetett rendszerébe. Ezek a részeink határozzák meg, hogy hogyan érezzük magunkat különböző helyzetekben, kihívásokban. Az sem teljesen állandó, hogy hogyan éljük meg magunkat a különböző szerepeinkben. Van, aki a munkahelyén magabiztosan funkcionál, miközben párkapcsolatában folyton azon rágódik, hogy nem tud partnerének megfelelni. Néha úgy érezzük, hogy miénk a világ és bármire képesek vagyunk, majd jön egy egészen apró negatív löket, és önostorozó gondolatok millióit szórjuk magunkra.

Az önértékelés, ami ezekhez az érzésekhez szorosan kapcsolódik, többek között két nagyon markáns tapasztalás eredménye. Az egyik, amely gyermekkorunk óta mélyen kódoltan jön velünk, az ideális énünkről alkotott kép, ami nagyban összefügg szüleink elvárásaival. Ebben benne vannak a normák, hogy "hogyan illik viselkedni, az elvárások, hogy "milyennek kell lenni", a tiltások, a dicséretek, az "akkor vagy elfogadható, ha.." érzése, és számtalan szülő-gyerek interakció üzenet, amely farigcsálja a kezdetben kialakulatlan gyermeki énünket. Ha a szülő gyermekéről alkotott képe nagyon távol áll attól a potenciától, amit a gyerek eredendően hordoz magában, akkor miután a gyerek meg akar felelni szülőjének, szép lassan elkezd a szülei elvárásai szerint viselkedni, ezáltal folyamatosan háttérbe szorítva valódi énje kisebb-nagyobb részeit. A végeredmény pedig az lesz, hogy az igazi, mélyen lakozó személyiség és a megmutatkozó között óriási szakadék lesz, és ez belső feszültséggel jár. Ennek ellenkezője az ideális állapot, amikor a szülő ráérez gyermeke valódi milyenségére, és olyan szabályrendszert és elvárásokat alakít ki, amelyek összeegyeztethetők a gyerek belső lényegével.

Ezután gyermekkorunk csomagjával megérkezünk a "külvilágba", majd az idő múlásával szép lassan a felnőttkorba. Ez az a pillanat, amikor a szülő-gyerek világban kialakult énképünk találkozik a külvilág által mutatott tükörképpel. És ez a találkozás bizony nem mindig zökkenőmentes.Ugyanis, ha a környezet folytonosan azt az üzenetet küldi, hogy korántsem vagy olyan, mint amilyennek látod magad, akkor bizony könnyen önismereti válságba kerül az ember. És minél tévesebb a magunkról alkotott elképzelés, annál ingatagabb talajon állunk.

Mit tehetünk felnőttként azért, hogy reális képet formáljunk magunkról?

• Az első lépés a tudatosítás: annak tudatosítása, hogy az, aki ma vagyok egy gyerekkori visszatükrözés eredménye. Annak a visszatükrözése, amilyennek a szülőm elképzelt, érzett engem. És ez azt is jelenti, hogy a legjobb szándék mellett is előfordulhat, hogy gyerekkorom alatt háttérbe kerültek olyan részei az énemnek, amelyek valójában igenis hozzám tartoznak, és amelyekre szükségem van a teljes értékű élethez. Tehát az embernek dolgoznia kell önmagában, feltárnia belső szerkezetét, és visszanyerni elveszett részeit, ha vannak ilyenek.
• ÉNidő: a tudatosításhoz és az önismerethez énidő kell. Nem tudunk kibújni a bőrünkből, és néha "letenni" valódi énünket, így érdemes rajta dolgozni, hogy minél jobb legyen az "együttélés". Keressünk lehetőségeket önismeretünk tágítására, gyengeségeink és erősségeink feltárására. A belső növekedéshez először számot kell vetnünk arról, ami rendelkezésünkre áll. Sokszor abból tudjuk, hogy az önismereti munkában merre van dolgunk, ha azt érezzük, hogy egy-egy téma feszültséget, ellenállást kelt bennünk. Például, ha időről-időre szorongást élünk át az elköteleződés gondolatától, akkor tudhatjuk, hogy ez az a terület, amivel dolgunk van, amelynek mögöttes okait érdemes feltárnunk.
  
• Önkéntes kapcsolatok: az ember társas lény, és felnőttkori kapcsolatainak jó része önkéntesen választott. Ez azt is jelenti, hogy szabadon változtatható, még ha olykor fájdalommal is jár. Vegyük magunkat körbe építő kapcsolatokkal. Ha azt érezzük, hogy valaki nem tud azonosulni legbelső énünkkel, és csak komoly erőfeszítések árán tudunk megfelelni az általa támasztott elvárásoknak, akkor lépjünk tovább. Mielőtt félreértés esne, ez nem azt jelenti, hogy ne kéne dolgoznunk az összecsiszolódáson, a kompromisszumokon, de ha ehhez a személyiségünkben radikális változásokra van szükség, akkor nem biztos, hogy jó helyen vagyunk. Ugyanígy nem biztos, hogy hosszú távon érdemes azokra a barátságokra áldozni, amelyek nem képesek lépést tartani önismereti fejlődésünkkel, és minduntalan régi attitűdjeinket és gondolkodási mintáinkat tükrözik vissza.
• Önegyüttérzés: ahogy mindenki mással megértőek tudunk lenni, ha éppen rossz passzban van, vagy nem nyújtja a maximumot, ezt ugyanúgy magunkkal szemben is megtehetjük. Az önegyüttérzés tehát kevesebb önkritikát, bírálatot jelent, méghozzá tudatosan. Nem kell minden helyzetben "topon" lennünk, erre ugyanis senki sem képes. Járulékos fontossága az önegyüttérzés elsajátításának, ha gyermekünk van, mivel ő is azáltal tanulja meg elfogadni saját gyengeségeit, ha szülőjén is azt látja, hogy képes rá. Mondhatjuk gyerekünkben ezerszer, hogy "semmi baj, majd legközelebb sikerül", ha eközben azt látja, hogy mi magunk egy-egy sikertelen feladatnál agyon ostorozzuk magunkat.

Gondoljunk tehát magunkra, mint lehetőségre, és éljünk a változás és változtatás jogával.

Frank-Bozóki Eszter